Ha jól számolom, mi most tartunk az önkéntes karantén 23. napján.
A hajam 3 napig két copfba fonva hagytam, ma kibontottam, ezért egész nap bárányfejjel ülök a kanapén. Hiba volt.
Dolgozgatok, telnek a hétköznapok, illetve nem is ez a jó kifejezés - teljesen összefolynak. Érzem magamon, hogy a napokban volt egy mentális váltásom és kissé nyűgösebb vagyok magammal, támadóbb Dáviddal.
Amikor ebéd után híreket pörgettem, amikor ez jött szembe:
Megfogott benne egy rész, most pont aktuálisnak éreztem:
Ne vetíts ki rá dolgokat! Amikor emberek nagyon sok időt töltenek egymással, könnyen megeshet, hogy az egyéni nehézségekből is elkezdenek párkapcsolati problémákat gyártani. Orna Guralnik párterapeuta erre például azt mondja, hogy ilyenkor a belső konfliktusokat interperszonalizáljuk, azaz a személyközi viszonyok szintjére toljuk át. Vegyük azt az esetet, hogy az önkéntes karantén 23. napja van, hihetetlenül unatkozom, nem találom a helyem, üresnek érzem magam. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy mérlegeljem az okokat, vagy egyszerűen tanácstalan vagyok, viszont ott van a környezetemben egy kiugró inger, a partnerem, így elkezdhetem azt gondolni, hogy ő milyen unalmas, úgy tűri a monotonitást, mint egy robot. Ha ennek megfelelően kezdek el viszonyulni hozzá, az nem sok jót ígér a kapcsolatra nézve.
Na, pont 23. nap van a példában is, én pedig pont erre kezdek hajlamos lenni, Beszűkült a világom, hiányolom a rutinokat, szokásokat, van egy alap bizonytalanság és félelem a levegőben, szorongást ébreszt bennem, feszültséget, amitől szabadulni szeretnék, ezért dobnám is a másikra - miközben elhiszem a saját, szubjektív igazságom és kétely nélkül elfogadom azt a tévhitem, hogy nekem ehhez jogom van.
Pedig önmagával szemben igényes ember ilyet nem csinál. Legalábbis szándékosan nem. Mindenki szokott fáradt, türelmetlen, míszes lenni, de mégis, abban a pillanatban, amikor elkezdesz kimondani valamit, amiről tudod, hogy hiba - van egy furcsa érzés az agyad hátuljában, ami azt sugallja, enyhe nyomással az öreglyuk közelében, hogy ezt azért mégsem kéne. Mintha pislákolna a józan tudatod, de nem figyelsz rá, eldobod, lehalkítod. Enyhén fémes íz önti el a szádat, egy tizedmásodpercre meg is állsz, megnedvesíted az ajkaid - és kimondod. Közben elkezd felfele szaladni a pulzusod, és már nyoma sincs annak a kéjes örömnek, amit képzeltél, hogy lesz - "amikor majd jól megmondod neki"- és végül csak két szomorú ember és a csend marad.
Jobbik esetben. Rosszabbikban nem a csend jön, hanem a riposzt, majd a másik hosszas bűnlajstromának felsorolása növekvő hangerővel, míg végül mérgesen fekszel le aludni.
Hát kinek kell ez amúgy, most meg főleg mi értelme?
Ezért most nyomatékosítom is magamban, hogy amikor energiaszintem engedi, jobban oda fogok figyelni a tudatosságom megőrzésére. Meg fogom fogni a gondolatokat, amik engem zavarnak, nem pedig transzformálom, hogy a másikat sarazzam be velük.
Ennyi a kis emészteni-valóm mára.
