Fogalmam sincs, hogy hányadik nap van.
Tegnap voltunk Lidlben és vettünk 6 üveg pestót. 
Mi innentől kezdve már megleszünk.

Megmutattam Dávidnak a blogot, úgy megörültem, hogy a Koronás mindennapok és szeparációs szorongás címlapra került. Enyhe késztetést érzek most arra, hogy elkezdjem cenzúrázni magam, hiszen így már valaki ehhez a személyes, eldugott, titkos kis bloghoz tud arcot és nevet társítani. De nem ülök fel erre a lóra, törekednem kell az őszinte énközlésekre, csak úgy fogom tudni megőrizni a mentális épségem ilyen ínséges időkben.

Cifraság nélküli hitelesség magam felé.

Mostanában azon gondolkozom, merre tovább, ha a mi cégünknél is beüt a krach. Érdekes, hogy többnyire nem nyomasztó tényezőként, hanem lehetőségként sikerül rá tekintenem.
Persze, először biztos megijednék. Nem tudjuk, meddig tart még a járvány és meddig szükséges alkalmazkodnunk a korlátozásokhoz, de az biztos, hogy ahogy telik az idő, úgy fogják lehúzni a rolót egyre többen. Hallottam olyasmit, hogy van, ahol 70%-os fizetés van, van ahol ideiglenesen semennyi és ugye közben, ha szükséges, leépítések. Most elsősorban olyan kkv-at nézek, amilyen a miénk is, bele sem merek gondolni a vendéglátással már most mi a helyzet.
Szóval, nálunk az ügyvezető küld rendszeres helyzetjelentéseket a cégünkről - azt kell tudni, hogy autóipar és digitális marketing. Felemásan állunk jelenleg, mert a szolgáltatásaink egy részére (honlap pl.) nagy szükségük van, most főleg, hiszen egyre inkább digitális térre korlátozódnak eladás tekintetében, de közben kevesebb a marketing megrendelés, csúszások vannak a nekünk való kifizetésekben... Tehát az utolsó nekünk szánt üzenet lényege: Várunk.

Igazából ha repülni kell, akkor én is repülni fogok, nem vagyok esszenciális. Ami nem probléma, sőt, pont az a jó, hogy el tudom ismerni. Ideje megtanulnom egypár új dolgot magamról, ideje lenne terjeszkedni és megkeresni azt a nagybetűs UTAT. Valamit kitalálni, amit derűvel tudok csinálni, amitől feléled bennem a hivatástudat. Az ilyen jellegű mélyvízbe dobás nagyszerű lehetőség is egyben, kimozdít a komfortzónából.
De erre majd visszatérünk, ha aktuális lesz a dolog.

Persze máskor nehezebb, ma például hajnali 4-kor felébredtem és pont ezen kezdtem el rágódni. Egy olyan jövőn, ami még el sem jött. meg sem történt, de én már feszengek rajta. Kié így a jelen?
Szóval az ágyban pánikoltam egy jó 10-15 percet: pénz, albérlet, szégyen, kudarc, rezsi, hajfesték.... De végül eldobtam magamtól a gondolatokat, inkább aludtam rájuk még egy picit.

Segített.
Aztán most azon gondolkoztam, hányan pörögnek most ezen a létbizonytalanságon, nemcsak országszerte, hanem világszerte. Hogy kihúzták a lábunk alól a talajt egyik napról a másikra!
Dávid szokta mondani, hogy ha egy éve valaki azt mondja neked: 2020-ban járvány lesz, nem lesznek mozik, kocsmák, bezárnak az iskolák és nem lehet az utcára lépni - elhitted volna?
Én tuti nem.

Ez is elég tanulságos. Biztosnak hiszünk valamit, mert mindig úgy volt, pedig garanciát sosem kaptunk arra, hogy minden úgy is marad. Telnek a hetek, dolgozunk, heti egyszer iszunk, néha picit veszekszünk otthon, szidjuk a kormányt, szidjuk a kollégákat, drámázunk, mert a mekis elviteles pakkból kihagyták a sült krumplit, az ideget esetleg a gyereken vezetjük le: maradj csöndben, ne oda rakd, hülye vagy, mint apád.

Aztán történik egy ilyen.

Nem tudod, mi az igazi tragédia, amíg nem érint téged közvetlenül. Én még most sem tudom. Van munkám, egészséges a családom. Az lesz az igazi létbizonytalanság, ha két hónap múlva anyám a János kórház kertjében hal meg, segítség nélkül.