úgy volt, hogy koszorú jön majd,
büszke halántékom átölelve,
az utcán ontom lantommal a dalt,
míg nevem száll széllel karöltve.

ismernek majd és szeretnek –
lábam nyomán rózsakertek születnek.
múzsák és szeretők szeme ver
kényeztető kényelemmel.

de nem puha szirmokon járok,
helyette podmaniczky betonján,
éles szilánkok felett sétálok -
koppan léptem holt eszmék porán.

repedt aszfalt aszalt, érlelt,
arcom már nem friss, nem üde.
téli csizmám hiába bélelt,
ha rideg idegenség hűti le.

nagyon idegen az életem
és nekem nagyon idegenek vagytok.
nincs már nekem nevem,
lekopott rólam, mint a cipősarok.

(százhetvenöt centiméter.
holnap már csak százhetvennégy
és kilencvenkilenc század.
napról-napra kevesebb.)

összemegyek, szűkölök.
ha magasra török, szédülök.
esőben állok, napfényben állok.
lyukas lepedőn hálok.

nincs nálam nincstelenebb ember.
csak nevem tudtam biztosan.
idegenné lett már az anyai kebel,
idegenné tett ezer bizonytalan.

hittel születtem, hitet szőtt be értelmem,
hittel nőttem fel és hittel engedtem,
hogy a bennem élő gyermek összemenjen.
mindig másoknak, másokért hittem.

a görcs behúz és fekszem a matracon,
közben a falon a repedést kaparom.
már gyűlik a siserehad, kapnak felém.
hitembe kapaszkodnak, nem belém.

rólam már majd’ minden bőrt lehúztak,
bár csülleng rajtam még pár cafat.
odaadtam mindent és kicsi lettem.
nagyon kicsi és nagyon meztelen.

itt már nincs hit, nincs prófécia.
nincs termés a fákon, nincs több komédia.
nem leszek már semmi sem.
az a teljességem, hogy idegen lettem.