Emlékszem, amikor Gyuszi elhozott a menhelyről, az első gondolatom az volt, milyen csúnya kutya vagy. Fókafejű, hordótestű, pipaszár lábú kis korcs, bocibarna, bamba szempárral. Kislány voltam és a szép dolgokat szerettem, a hagyományosan szép dolgokat. Emlékszem, volt hogy felemeltem a füled, és belekiáltottam: BORCSAAA!!! – ne haragudj érte, csak 6 éves voltam. Te is gyerek voltál még, ezért bennem láttad az ideális játszótársat. Te jó ég, mennyire idegesítettél eleinte! Mindenhova követtél, feldöntöttél, lehúztad rólam a kesztyűt, rángattad a ruhám ujját – nem tudtam még értékelni a gyengéd szereteted, ahogy vigyázol a kezem épségére mindeközben.

Idővel mégis beloptad magad a szívembe – cinkosok lettünk mi, akiket a felnőtt társadalomból kirekesztettek. Felfedeztük a kert titkait, bőszen vadásztuk a szöcskéket, s te bátran elkergetted az engem fenyegető darazsakat. Együtt töltöttünk minden hétvégét, minden iskolai szünetet, tüdőgyulladásom hosszú 1 hónapját. Emlékszem, amikor jött a telefon egy este, hogy eltűntél – 3 napig csak sírtam, mert nem mehettem, hogy megkeresselek. De következő hétvégére visszatértél hozzám - kimerülten, éhesen, rémülten.

Nem akartalak újra elveszíteni, de nem tehettem mást – a felnőttek döntöttek helyettem. Mikor Mama elköltözött onnan és csak Gyuszi maradt ott – mi már nem mentünk többet látogatni téged. Közel 4 évig nem láttalak, de mindennap gondoltam rád és közös kalandjainkra.

Egy nap Gyuszi nem ébredt fel többé, te pedig hozzánk kerültél. Nagy szerencséd volt, mert épp akkoriban költöztünk kertes házba. Hamar megszoktad az új környezetet. Higgadtabb, idősebb voltál már, nem pörögtél a saját farkad körül, én pedig már Anyánál is magasabbra nőttem.

Kalandjaink tehát folytatódtak – együtt aludtunk, együtt ettünk, együtt sétáltunk. (Megismerkedtél a villanypásztorral, jól meg is sértődtél miatta, pedig nem az én hibám volt, esküszöm.) Végigkísérted gimnáziumi éveim viszontagságait és sokszor voltál fültanúja az azzal járó hangulatkitöréseknek. Igazán megértő voltál velem, habár egy mukkot sem értettél a reménytelen szerelemról előadott monológjaimból.

Nem fogom elfelejteni, ahogy azon a csütörtöki napon rám néztél. Csendes este volt, épp el akartam vonulni magányom erődjébe, amikor összetalálkozott a tekintetünk: ”Ne menj el, én ma meg fogok halni.” – mondtad volna, ha tudsz beszélni. Aztán jött az első roham. Alig tudtam elkapni a fejed, nehogy a kőlapnak koccanjon.

Az elsőn gyorsan túl voltunk, már-már azt hittem ennyi volt, rosszul értelmeztem a tekinteted. Aztán újabb görcs, vele együtt heves rángatózás. Majd még egy. Félelem és pánik volt a szemedben. Késő éjjel volt már, az állatorvost alig lehetett elérni, Eszter ugrott el érte kocsival. Csak fogtam a fejed és minden rángásnál próbáltam a kezemet a fejed és a padló között tartani. Néztelek, de te már nem láttál engem, távolba révedt a tekinteted, az az idióta, bocibarna szempár, amit úgy utáltam az első napon.Nem jött több roham. Az oldaladra szegeztem a tekintetem és feszülten figyeltem, számolva minden lélegzetvételed után, mennyi idő telik el. 

Aztán a mellkasod nem emelkedett meg többé.

Egy test, amiben nincs élet szürreális látvány a szűz szemnek. Mintha nem ugyanaz lett volna ott, mint egy perccel azelőtt. A test idegen lesz, fénytelen, jelentését elveszti. Csak egy torz, szőrős valami a padlón.

.