A mai napom eddig tömény rémületben telt.

Dávid levágta a szakállát.

És akkor most egy kis kitérő: én nem vagyok szakállpárti, nekem mindig a babapofik jöttek be, esetleg enyhe borosta, körvonalazódó, homályos szakáll. Szidtam én, hajj, de sokszor, sziszegtem, hogy szúr, hattyú halálát játszottam, ha zuhanyzás után, vizes szakállal közeledett.
De azért x hónap alatt csak megszokja az ember, sőt, lassacskán aranyosnak kezdi látni a szakállban megülő morzsazsemeket. Tegnap már odáig jutottunk, hogy puszit is kapott, pedig láttam, hogy ketchupos a bajsza.

Erre ma... mit sem sejtve telefonálok anyukámmal a kanapén, miközben fél szemem a szobában kóborgó szerelmemen. Ollót keres. Útbaigazítás.
Bal fülemben a legfrissebb budakalászi pletykák anya jóvoltából, jobb fülemben Dávid: "Levágok a szakállamból."

Jelenetváltás, megyek pisilni, szívem választottja az előszobai tükör előtt, a földön kuporog és a tegnapi pizzásdobozba vágja a körömvágó ollóval a szakállát.
Nyugtázom, visszaülök a kanapéra, elmerülök Paris Hilton munkásságában a youtube-on. 
Sok idő eltelik, mert rendkívül érdekes asszony.
Borzasztóan kell pisilni, ennyi időről van szó, mindenki saccolhat. Dávid a fürdőben ügyködik, nem zavarom meg.
Visszatérek Parishez:

 Tovább kullog az óra mutatója, feszülten várom, hogy eljöjjön az én időm. Bár ne sürgettem volna ennyire.

A fürdőből egy idegen, simaképű-sápadtarcú alak lépett ki.
Egy szellem. Ez nem lehet Dávid, sokkal kisebb a feje,

Pedig ő volt az. Már vagy 11 órája próbálok adaptálódni, de még mindig megijedek, ha hirtelen mozdulatot tesz.